Most kiderül, mire gondolt Zsolt, miközben mi azon dolgoztunk, hogy a jól látható pánik tüneteit enyhítsük számára. És persze azt is megtudhatja, mi minden történt ezek után…
Nem emlékszem, hogy kezdődött, de arra pontosan emlékszem, ahogy a többiekkel ülünk a rendelőben. Általános iskolás voltam. Jobbról a hátam mögött az ajtó. A fúró hangja szinte a fülembe hasít, a társam meg szirénázik – „A fene essen beléd, én be nem megyek ezek után.”
Mi lesz velem odabenn?
Sz betűvel kezdődik a családnevem, naná, hogy végighallgatom majd mindenki szenvedését. Már akik falták a csokit, és nem mosták utána rendesen a fogukat. Eljött az igazság pillanata! Ha volt pénzünk, néha én is faltam. Csak nem arányosan a fogkefével. Nem úgy, mint a Betti, aki mosolyogva jön ki az orvostól. Akkor nem tudtam megfogalmazni a visszatetsző mosolyát, de ma úgy hívnánk: Trollface.
Aztán a délelőtt folyamán még hárman csukják be maguk után az ajtót jókedvvel, bőséggel (mert kaptak valamit, amiért olyan ügyesen mosták a fogukat – vagy eleve szerencsések).
23-an meg fogják az arcukat, amit én meg a kezembe temetek: Mi lesz velem odabenn? Az biztos, hogy nekem fúrni kell! És tényleg fúrni kellett, meg faragni. Csak épp nem egy művész kezébe kerültem, hanem egy barbáréba. Nem látom a száját, de biztos úgy mosolyog, mint a Betti.
„Nem mostál rendesen fogat? Most majd megkapod te kis pisis.” És majdnem szó szerint pisis lettem, mire végzett velem. Nem is kaptam ajándékot. Ráadásul mivel az ABC végén áll a nevem, még azt sem élvezhettem, hogy esetleg hamarabb szabadulok, mintha végigszenvedtem volna az iskolai órákat.
Elindulok haza. Még bibibízek egy kicsit, mert a Szalay mégiscsak utánam került be, szóval van még kinek szenvedni a csoportból. És szenvedett is, mint másnap kiderült. Mert megbeszéltük. Mint ahogy azt is, hogy mi az életbe többet ide be nem tesszük a lábunkat – önként.
Éjjel-nappal csak a csillagok háborúját néztem – a fájdalomtól
Szavatartó embernek tartom magam, mert előfordul, hogy betartom, amit ígérek. Ezt a fogadalmamat például nagyon sokáig sikerült betartanom. Csak ebből meg nekem lett bajom.
Eltelt ugyanis 19 év (nemcsak szavatartó, de kitartó ember is vagyok). Persze tűzoltásokat beiktatva, de akkor sem önszántamból mentem oltatni! Sosem! Hanem unszolásnak, vonszolásnak engedelmeskedve.
A legutóbb aztán úgy éreztem, végleg eltört bennem valami. Nagy nyögések mellett elöblögettem vagy egy liter pálinkát, de még akkor is éjjel-nappal csak a csillagok háborúját néztem – a fájdalomtól. És akkor kaptam öt injekciót.
És mindegyik után vártuk, hogy zsibbadjon. A szám már lógott, a fogam viszont tartotta magát a fájdalomhoz. És ebben a szellemben is távolították el. Meg is könnyeztem az eseményt, majd újabb fogadalmat tettem, amit tényleg nagyon jól is tartottam. Eddig… „
Zsolt története itt nem ért végett, hamarosan folytatjuk, kövesse figyelemmel Facebook oldalunkat! Amennyiben Önnek is voltak hasonló élményei, és szívesen megosztaná másokkal is, írja meg nekünk az enisfeltem@naturadent.hu címre.
